A szellemi függetlenségünket csak akkor veszíthetjük el, ha önmagunktól lemondunk róla.
Gondolkodni fárasztó. Éppen ezért az emberek örülnek, ha nem kell gondolkodniuk. Azonban sok esetben a gondolkodás szükségszerű és nem megkerülhető. Jellemzően ez akkor fordul elő, hogyha meg kell oldanunk olyan helyzeteket, amikkel még nem találkoztunk.
Azzal együtt, hogy jelenleg egyre nagyobb tempóban törekszik mindenki arra, hogy könnyebbé tegye az életét. Ezzel együtt elvétli a célt. Az egyszerűséget társadalmilag a bonyolultság váltja fel.
Azt gondoljuk, hogy milyen egyszerű ma már információkhoz jutni. Megtalálni lehetőségeket, megoldásokat. Viszont egy információs túlkínálat van a világnak azon a részén, aminek az infrastruktúrájában és a különböző materiális lehetőségekben nagyobb arányt hasított ki abból a tortából, ami az emberi fajnak a rendelkezésére áll. Itt most jellemzően a nyugati társadalmakról beszélek. Illetve minden olyasmit, amit fejlett társadalomnak nevezünk, ide sorolok.
Az AI nyomás pedig, ami a címe ennek az írásnak, azt én úgy érzem, a hétköznapokban, hogy van egyfajta nyomás, ami ránk nehezedik. Mint valamiféle elvárás azzal kapcsolatban, hogy megragadjuk a mesterséges intelligencia nyújtotta előnyöket, és ezt kihasználjuk a saját üzletmenetünk vagy a hétköznapi életünk megkönnyítése érdekében.
Azonban egy merőben új területről van szó, ami még nem is kiforrott. Tehát nem egy olyasvalamiről beszélhetünk, ami évszázadok óta csiszolódott és már létezett korábban és ezt generációról generációra átadhattuk egymásnak. Hanem egy olyan új területről, amit még – megkockáztatom a kijelentést, hogy – a fejlesztői sem értenek kellő mértékben.
Nem beszélve rólunk, hétköznapi halandókról. ## A frusztráció
Én személyesen úgy élem meg ezt az AI nyomást, hogy örülök neki, hogy van egy eszköz a kezemben, amivel bizonyos területen kiterjeszthetem a szellemi lehetőségeimet.
Értem ezalatt azt, hogy meg tudok vitatni vele dolgokat. Más szempontból segít láttatni helyzeteket, szituációkat, elképzeléseket. A képgenerálás is egy remek terület – szóval egyszerre sok területen kapunk segítséget, és az eredmény nem mindig kielégítő.
Ebből máris fakad egy frusztráció, ami két végpont között ingadozhat: hülye az AI, vagy hülye vagyok én? És ez esetenként változhat – hogy éppen kit hibáztatunk azért, hogy nem jó az eredmény. Hiszen amit várnánk, az leginkább az, hogy a homályosan megfogalmazott gondolataink közlése után kapjunk egy tökéletesen megfelelő eredményt.
Nyilvánvaló, hogy egy idő után be kell látnunk: ha őszinték vagyunk, ez valószínűleg azért nem sikerül – legalábbis egy bizonyos százalékban –, mert mi nem fogalmaztunk megfelelően.
És ha egy lépéssel még visszalépünk: azért, mert sokszor még csak konkrét elképzelésünk sincs.
Ez voltaképpen önmagában nem is probléma vagy baj, hiszen sok esetben találjuk magunkat olyan helyzettel szemben, amivel korábban még nem volt dolgunk, és ezt kell megoldanunk.
Ugye ebben most már jó ideje segít bennünket az internet, a Google, az ott fellelhető tudás. Még mindig vannak könyvek, még mindig tudunk másokhoz fordulni.
Tehát lényegében van egy kialakult sémánk, aminek egy jó részét mondhatjuk, hogy örököltük – ahogy láttuk, tanultuk az idősebbektől, tapasztaltabbaktól. És ehhez hozzáadtuk a saját elképzelésünket, stílusunkat, és kialakult egy valamiféle gyakorlat, ahogy a helyzeteket kezeltük, a kihívásokkal szembenéztünk, a problémákat megoldottuk.
Most azonban egy szinte teljesen új világba csöppen az, aki a mesterséges intelligencia nagy nyelvi modelljeinek használatával akar bármit is megoldani. Persze vannak már, akik mondhatni élen járnak ebben, vagy beszélnek róla, edukálnak, vagy csak saját tapasztalatokat osztanak meg. Esetleg egy-egy eszköz bizonyos funkcióit mutatják be. De ha nincs egy gondolati keretünk vagy egy olyan gondolati rendszerünk, amiben el tudjuk helyezni ezeket az információkat, akkor ezek csak információfoszlányok, amiket valahogy nekünk kell hasznosítanunk.
És ahogy magamat figyelem, azt látom, hogy egyrészt sok minden foglalkoztat – elég sok beszélgetést indítottam el, amelyekhez időnként visszatérek. Ezek egy része munkával kapcsolatos, más része személyes vonatkozású: önfejlesztés, tudás, vagy az emberi élet különböző aspektusai.
Ezek az információ- vagy tudástöredékek keringenek a fejemben – még ha leírva is vannak. Valamiféle arányban mindig foglalkoztatják a gondolkodásomat. Sok esetben a háttérben, de ha tudatosan foglalkozom velük, az eredmény egy szempontból hasonló: terheltséget okoznak, szellemi leterhelődést. Ehhez járul a már egyre inkább köztudatba kerülő figyelem- és összpontosítási probléma: rengeteg minden akarja a figyelmünket.
Én személyesen igyekszem ezeket az Eisenhower-mátrix szerint szűrni: a sürgős, de nem fontos dolgokat leredukálom, illetve a nem sürgős és nem fontosakat.
De ha már ennyi impulzus ér bennünket, és ennyi lehetőséget látunk magunk előtt – amelyek nemhogy karnyújtásnyira vannak, hanem csak néhány gombnyomásra, vagy csak egy érintésre –, valóságként érzékelve ezeket, kapcsolódni próbálunk hozzájuk, és elég gyorsan a kapacitásunk határáig jutunk.
Magyarán az emberi szellemi teljesítőképesség nem tud lépést tartani a mesterséges intelligenciával és az egyéb impulzusokkal, amiket magunkra tudunk zúdítani.
Tehát ami észrevehető: impulzusok tömkelege zuhan ránk. És ez a nagyvárosokban élőkre fokozottan érvényes – ezt rendszeresen tárgyalják pszichológiai tanulmányok, podcastek, közéleti diskurzusok.
Itt jön a képbe az, amiről már említettem az írás során, és ami a címe is: az AI nyomás. Az AI-t próbáljuk segítségül hívni mindennek a kezelésére, megoldására. Egyre többet akarunk, egyre több lehetőséghez akarunk hozzáférni, miközben egyre kevesebbet akarunk foglalkozni az ehhez kapcsolódó munkával – vagy ahogy azt a Zoom vállalat egyik webináriumán hallottam nemrég: egyre több időt töltünk a munka körüli munkával.
És ez nem csak az üzleti világban igaz, hanem a hétköznapokban is. Tehát valahogy nekem most ez a dolog úgy néz ki, hogy alárendeltjeivé válunk mi, emberek annak a rendszernek, amit mi hozunk létre azért, hogy uraljunk mindent.
És nekünk dolgokat kell tennünk azért, hogy aztán kapjunk valami eredményt. Hát persze, mindenki arra törekszik, hogy minél kevesebb dolgot kelljen tennie.
Ilyen irányokba mennek az emberek, és keresik azokat a szoftvereket, megoldásokat, funkciókat, lehetőségeket, amelyek beváltják az ezzel kapcsolatos reményeinket, sóvárgásainkat, elvárásainkat – hogy márpedig a modern technológiának ezt biztosítania kell számunkra.
Ezzel kapcsolatban egyre nő az elvárás, egyre türelmetlenebbek vagyunk. Aki elveszti a türelmét és a józan gondolkodását, az egyre több hibát fog elkövetni. Erről jut eszembe Sri Krisna nagyon szépen levezetett folyamatábrázolása, amely azzal kezdődik, hogy ha valaki az érzékszervek tárgyain meditál, az hogyan vezet végül ahhoz, hogy elveszítse teljesen a józan eszét, és az anyagi lét mocsarába süllyed, ahogy Ő fogalmaz.
Én azt látom, hogy ennek a folyamatnak már eléggé a vége felé tart az emberi társadalom. A mesterséges intelligencia ebben a helyzetben olyan, mint egy turmixgép: beleturmixolsz mindent, és van, akinél ez valamilyen jó eredményt hoz, de van, akinél borzasztó, ihatatlan és kezelhetetlen.
Én a tendenciát abba az irányba látom haladni, hogy egyre kevesebb a türelmünk és a szellemi kapacitásunk. Én legalábbis magamon ezt érzem. Persze nem csak egy tényezőn múlik ez, de az biztos, hogy van egyfajta elvárás az AI-jal kapcsolatban, és ehhez kapcsolódik egyfajta türelmetlenség – mert úgy tekintünk rá némileg, mint a szülőre, aki megoldja helyettünk a dolgokat.
Nekünk csak eléggé kell követelőzni, és ha ezt nem kapjuk meg, akkor csalódottak, dühösek, kiábrándultak leszünk. De aztán egy idő után megint visszatérünk hozzá, és megint megpróbáljuk. Szerintem elég kevéssé fordul elő manapság, hogy az ember végleg becsömörlik tőle – mert annyira árnyalt a lehetőségek tárháza, és minden egyre jobban át lesz szőve a mesterséges intelligenciával, hogy ez már nem igazán jellemző vagy reális opció.
Tehát ez az egyik hangsúlyos pont: az emberek a felelősségüket, a tudatosságukat – maguk vagy mások iránt, de elsősorban maguk iránt – egyre kisebb mértékben vállalják fel, és ki akarják váltani azzal, hogy ezt valaki megoldja helyettük. Ez a valaki pedig legyen az AI.
A függőség mindig kiszolgáltatottságot jelent. Ha gyengék vagyunk – akaratgyengék, másoktól függők, önállótlanok –, az növeli a függőségünket. Ezt tartom kiszolgáltatottságnak.
Minél inkább ráutaljuk magunkat a mesterséges intelligenciára, ezek a gyengeségek annál jobban elhatalmasodnak rajtunk. Mint a sorvadt izmok vagy a megromlott látás: nem leszünk képesek a mesterséges intelligencia használata nélkül bizonyos dolgokat végrehajtani, elvégezni vagy átgondolni.
Tehát mivel a gondolkodás fárasztó – ahogy kezdtem ezt a kis tárcámat –, igyekszünk ezt kiszervezni, delegálni valakinek, aki nem beszél vissza, aki nem problémázik, akinek nincsenek érzelmei. Aki mindenre tudja a választ. Aki azonnal válaszol, és ha kell, szórakoztat.
Tehát egy tökéletes, ideális partnerre. Mindig vannak válaszai, bármit is kérdezünk – nincs, hogy ne tudna válaszolni. A kérdés az, hogy ezek a válaszok mennyire segítenek valójában.
Amikor már arra sincs erőnk – mert elsorvadt ez a fajta képességünk –, hogy végiggondoljuk és felmérjük azt a rengeteg szöveget, amit az AI ömleszt magából, hogy újra és újra elolvasva valóban értékeljük: akkor elértük azt, hogy teljes mértékben kiszolgáltatottá váltunk a mesterséges intelligenciának.
Bennem legalábbis van egyfajta késztetés arra, hogy menjek egyre mélyebbre, és megértsek dolgokat, létrehozzak valamit, hozzáférjek olyan tudáshoz, ami másképp nem lenne elérhető. Erre használom leginkább a mesterséges intelligenciát.
De azt veszem észre magamon, hogy minél több szálat futtatok párhuzamosan – egyfajta multitasking –, az ezek közötti ugrálás eleve fárasztó, még ha nem is öt percen belül, hanem órákon vagy napokon belül történik.
Tehát fárasztó az is, hogy végigolvassunk egy szöveget, értelmezzük és átgondoljuk, hogy az ott olvasottak valóban segítik-e a célunkat, és milyen módon. Inkább csak azt mondjuk: jó, akkor legyen így – mint egy rossz főnök, aki az alkalmazottaira testálja a döntést, mert nem akar gondolkodni.
Ez a fajta döntési fáradtság ide vezethető vissza, és ennek lesz a következménye az, hogy elvesztjük az autonómiánkat, és autonóm ügynökök fognak dönteni helyettünk az élet apró és fontos dolgairól.